Mindig is szerettünk vendégházakba járni. Mielőtt a gyerekek megszülettek, elsődleges cél volt, hogy a számunkra megszokottból kiszakadjunk valami egészen másba. Akkor az úgynevezett kulcsosház funkciót részesítettük előnyben és kifejezetten meg voltunk sértődve, ha bárki zavarni mert minket, amíg magunkba szívtuk a vidéki kultúrát.
Ez a legtöbbször úgy nézett ki, hogy elvonultunk három napra és némi kötelezőn túl nem igazán dugtuk ki a fejünket a házból. Buliztunk, zenét hallgattunk, kártyáztunk. És IGEN! Ittunk is...
Aztán a gyermekeink megszületése után sem adtuk fel a magyarországi turisztikai élmények lehetőségét. A cél még mindig a vendégház volt, de az igényeink átalakultak, kialakultak.
Három hónapos kislányommal ugyan még egy olyan házban szálltunk meg, ami a korábbi igényeinkhez illeszkedett, de ekkor az a korszak le is zárult.
Nem volt fürdetőkád, nem volt utazóágy és a tulajdonosok a tisztaságra sem adtak már úgy, mint korábban. És bár ötödik alkalommal szálltunk meg náluk, például problémát csináltak a tüzifából is. Szinte könyörögnünk kellett azért, hogy kapjunk, és tudjunk egy jót bográcsozni.
Ilyen élményünk Szentbékkállán is volt egy vendégházban, ahol még gyerek nélkül szálltunk meg. Ott kifejezetten zavart a házigazda jelenléte, az pedig még annál is jobban, hogy gyakorlatilag eltitkolta előlünk a tüzifa létezését.
Ez onnan derült ki, hogy amikor kértünk tőle, ő közölte, hogy nincsen. Mondtuk, hogy akkor szeretnénk kérni egy fejszét és elmegyünk a környékre valahonnan vadászunk magunknak.
Kinyitott egy ajtót, ahonnan kivette a fejszét, csak nem volt elég elővigyázatos. Az embert nagyjából két méteresnek kell elképzelni, a tárolóban, ahonnan kivette az eszközt, túlnyúlt a feje búbján a feldarabolt, egymásra halmozott, rendszerezett fahalom.
Hitelesség elveszítve, mi óvatosan kilestük a tárolókulcs helyét, így a fejsze használat nélkül maradt. Nekünk pedig volt fánk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése